AGYAGMESE

címmel rendezem kiállításaimat, hiszen az agyag ősidők óta „mesél“.
„Agyagmese“: egy szelet az életemből.  Minden darab az ujjaim segítségével születik meg. Az alkotás pillanatában az agyag szinte a „véráramba jut“, együtt élek vele...
„Némán mesélnek“ a megmunkált figurák a mozdulattal,  a formával, a  motívummal, a történettel... – felnőtteknek, gyermekeknek egyaránt.

„Agyagmese“ a szó szoros értelemben! Elkészítettem a Holle anyó című mesét a legkisebbeknek; 21 jelenetben 34 figurával és több tucat apró kellékkel. (Hangkazettával nagyszerűen kiegészül a mese élvezete... )

Az agyag: föld. Az emberi élet alapja. E képlékeny anyag megmunkálása több mint húsz esztendeje része az életemnek: játék, alkotás, munka; jókedv, öröm – , és olykor bánat...
„Agyagmese“!
Van miről mesélni!!! Mind-mind mély gondolatot szánt az ember lelkében, emlékezetében, a saját életében...

Az agyag a FA éltető eleme és terepe. A FA – mint megjelenési forma – hangsúlyos szerepet kap az alkotásaimban. Nagyon szeretem a fát, hiszen földanya típusú vagyok. Éltető elemünk végig kíséri az életünket – a bölcsőtől a koporsóig. A  körülölelő környezet, a ház elemei, a  bútorok,  az eszközeink zömei:  FÁK!

Megmintáztam az ÉLETFÁT, a saját CSALÁDFÁMAT.  Megjelenítettem a TUDÁS FÁJÁT – Ádámmal és Évával;  Krisztust a KERESZTFÁN. Elkészítettem Philemont és Baucist, amint fává lettek Zeusz által. Fa alatt játszanak az agyaggyermekek, a medencében pancsolók... A száraz agyagfatörzs pedig maga a Vég...

A  terrakotta nem más, mint agyagból víz segítségével formált,  levegőn szárított, tűzben vörösre égett cserép.  Ám vallom, hogy e négy ősi elemen kívül kell egy ötödik is: a szeretet, mellyel a „babáimat“ életre keltem. Lelket lehelek beléjük. Igyekszem szívet is adni „nekik“, hogy valóban „éljenek“...
 
Bár rajzszakos tanárként végeztem, mégis amatőr kerámikusnak tartom magam, hiszen autodidakta módon tanulgattam, kísérleteztem, hogyan lesz az agyaggombócból kifejező alkotás: hogyan kel életre a megálmodott figura – egyszerű eszközökkel –, az ujjaim között. „GYUMÁZOM!“ – vallom. Majdnem hiábavalónak tűnt a sok olvasás, tanulás, kutatómunka; ugyanis gyakorlatban kellett tapasztalnom, hogyan lesz a képlékeny agyagdarabból rideg cserép. (Több szakember mellett igyekeztem ellesni a kerámikus- és a fazekas-fortélyokat; ám volt olyan, aki nagyon féltette tudását, de volt, akitől nagyon sokat tanulhattam.)
Aki azt hiszi, hogy hipp-hopp össze lehet csavarintani egy edényt a korongon, vagy egy figurát a formázón, az nagyon téved! Hosszú órák kitartó munkája kell ahhoz, hogy tényleg tetszőt, kifejezőt alkossunk! Fájó, ha a száradás, a máz, vagy a tűz egy pillanat alatt tönkreteszi a megálmodott, elkészült művet...

Legizgalmasabb a forró kemencébe bekukucskálni, meglesni az üvegesen izzó figurák átalakulását... Az alkotás öröméről már nem is beszélve...

 Ha leülök „agyagozni“, megáll az idő. S ha elkészülök egy-egy darabbal, rácsodálkozom, hitetlenkedek magam is: „Ezt tényleg én csináltam?“ Aztán jön a kétely: „Vajon mások is jónak találják? Tetszik? Örömet szerzek vele? “Tele vagyok kétségekkel, bizonytalansággal, mert tudom, hogy aki a műveivel megmutatkozik mások előtt is, az a lelkét tárja fel...

A gyermekeimtől és a férjemtől kaptam (s kapom ma is) a legtöbb biztatást: felszínre kell hozni a 25 évig szunnyadó vonzalmat az agyagozás, az alkotás iránt. Ezt erősítették a rokonok, barátok, mikor az első babákat meglátták: neked ezt csinálnod kell!
S teszem is minden szabadidőmben!...

A kedves leányfigurákat különféle ruhákban, más-más mozdulatokkal, gesztusokkal mintázom; nincs két egyforma alkotásom. (Az arcuk nagyon hasonló, de más-más tekintettel, frizurával, fejtartással; ezek az én babáim...) Menyasszonyok, bálozó hölgyek, kisasszonyok, dámák, lányok, modern kislányok – szinte divatbemutatónak tűnő felsorakozásban. Az agyag, mint anyag a valóságot meghazudtolóan aprólékosan megmintázott;  élethűek a csipkék, szalagok, redők.

Elkezdtem az öltözködés történetét megmintázni; jó néhány korból készült már el az akkori divatot bemutató, a korra jellemző ruhát viselő hölgy- vagy férfifigura.

 Az életképek elsősorban anya – kisgyermek kapcsolatról szólnak; a mesélő édesanya az egyik kedvencem, papucsban ül a sámlin; előtte áll az áhítattal figyelő kisfia; bohóckája földig lóg a kezében...

Kedves témám az anyaság. Várandós, vagy szoptató, kicsinyét az ölében tartó édesanya ... vagy a már nagyobb gyermekét ölelő asszony.
 A női test szépsége is megjelenik a “kavicsos“ lányok sorozatban;  lepellel takart női figurák ezek.
 

A történelem nagyjai és eseményei közül is megmintáztam jó néhányat. A Vérszerződés csoportját Székely Bertalan festménye alapján készítettem. Az anyag természetes szépségével és a mintázással váltak három dimenziós figurákká az ezeréves vezérek.

 Kisebb ősmagyar figurákat is készítettem; a történelem nagyjai közül Szent Istvánt és Gizellát több formában; Szent László hermáját, Kossuthot, Széchenyit is megmintáztam; valamint Magyarország nagyasszonyai közül: Saroltot, Szent Margitot, Török Bálintnét, Patócsi Zsófiát, Zrínyi Ilonát.
Mária Terézia, Erzsébet királynő, Sissi is látható a sorban.

Érdekel a keletkezés elvont ténye, a genézis. A Föld keletkezését zigótából; egy másikon az embert egy virágbimbó ősi robbanásából származtattam... De látható vésett gömbben, az „anyaméhben“ egy kifejlett magzat...

A Teremtés hét napja 7 táblaképen készült el - a bibliai megfogalmazásban, ahogyan Isten a 6 nap alatt megteremtette a világot; a hetediken megpihent. Ez is natúr, festetlen kerámia. Elvont és valós formák, alakok; s az Isten sejtelmes „testetlensége“  kifejeződik ki a 7 nap történéseiben.

Áttört tálak, edények, dísztárgyak: dobozok, tartók, bonbonierek, tálak, áttört mintájú edények, gyömölcsös tálak, tálkák, kupa, gyertyatartók... is próbára tettek. Érdekes, más világ; hiszen semmit sem korongozok, mindent a két kezemmel formázok. Felrakom! „Gyurmázom“ ezeket az alkotásokat is. (Éppen ezért nincs két egyforma egyikből sem!)

Nagymagyarország népviseletéből elkészítettem 33 tájegység öltözetét – színes fotók segítségével, hogy jellegzetes viseletét hűen visszaadjam. Sajnos az óriás „gyűszűbábok“ arra nem alkalmasak, hogy a megfelelő ruhahosszt, csízmát, vagy papucsot is bemutathassam. Ez közel sem teljes, nem is férne el a terepasztalom. Azért is hiányos, mert egy-egy tájegységen belül is más-más viselete volt egy leánynak, egy menyecskének, egy asszonynak, vagy éppen gyászolónak...  
Az anyagszerűséget igyekeztem visszaadni. Az egyik kiállításomon azt kérdezte egy néni: „Tessék mondani, hogy tetszett feladni ezt a pici csipkés ruhácskát erre a babára?“ Mondtam, hogy tessék megfogni nyugodtan, ez nem textil, hanem agyagból van... Ámulattal érzékelte az anyag könnyedségét, s ugyanakkor a keménységét is.

  (2002-től sorszámozom a munkáimat, s katalógust vezetek az elkészült darabokról... Talán egyszer majd megjelenhet nyomtatott változatban; a képekkel együtt. Fotózom az alkotásaimat.)

Vass István ezen versrészletét választottam egyik mottómul:

„Köszönöm, amit látok, 
A teremtett világot, 
Hogy még a rossz sem céltalan,
Mindennek jelentése van.“

Igen, az elkészült darabok – legyenek bármilyen suták is –, a szívemhez nőnek. Valamiért mindet szeretem; mindnek jelentése van! Az életem egy darabjai, az adott pillanat, lelkiállapot hordozói, közvetítői. Mindegyiktől nehezen válok meg; van, amelyiktől soha.

De ha másnak tetszik, kiállításon bemutatom, hadd szerezzek egy kis örömet a látogatóknak.
A szürke hétköznapokat ünnepeink varázsolják széppé, teszik emlékezetessé, maradandóvá.
Számomra minden egyes kiállítás ünnep. Nagy izgalommal készülök rá. Gyöngyszemek, melyeket a szívemben őrzök.

 S ilyenkor valóban kitárom a lelkem, és békességgel töltődik meg a szívem, mert figyelem a szemlélődőket: az arcokat, a szemeket, a mozdulatokat. Kedves ellesett pillanat volt, amikor egy férfi visszalépett az egyik lánykámhoz, s megsimogatta a fejét, s közben átszellemülten mosolygott...

Igen, ezek a legszebb, legbensőségesebb, legmeghatóbb, legmelegebb ünnepek. Szeretni soha nem lehet harsányan, csak némán.
A vendégkönyvem számtalan bejegyzése örök, megismételhetetlen, visszahozhatatlan emlék az adott pillanatokról, hiszen a kiállításon látott élmények hatása alatt fogalmazódtak meg, s öltöttek testet az üzenetek... A megélt, az átélt katarzis fogalmazódott meg a véleményekben, melyekért nagyon hálás vagyok! Elmondhatom, hogy mind pozitív élményű! Fontos, hiszen ezek adnak erőt, biztatást, hogy érdemes alkotni, érdemes a munkáimmal megmutatkozni..

Életem egyik legfeledhetetlenebb elismerését egy darabka papírlapon  őrzöm, melyet a fiam firkantott fel néhány esztendővel ezelőtt egy hajnalban, amikor munkába indult, és meglátta a munkaasztalon az egyik frissen készült, nyers agyagbabámat: „Büszke vagyok rád!“ Hááát, ezt a fecnit ereklyeként őrzöm!...
Lányaim szavakkal, mosollyal biztatnak: „gyurmáznod kell, anyu!“ 
Igen, ennek is jelentése van...

Mint annak is, hogy a kisunokám már imád gyurmázni! Még nem volt 2 éves, amikor a két csöpp kezét dörzsölte, s mondta: „Mama,  gyila!“; azaz gyúrjunk csigát az agyaggyurmából! Természetesen van már kiégetett munkája... Előttem az utódom... –  s ettől határtalan boldog vagyok!
És én játszom tovább a négy őselemmel. Alkotok, munkát végzek – a magam, és igazoltan a mások örömére is...

 Czinege Edit